Espán Margaréta

Boldogan égek, míg...

Csillag ragyog a
csöndes őszi éjben,
Aludnom kéne már,
de egyre csak Őt nézem.

Szólít engem, hallom,
magához hív -
Maradna az ész,
de menne már a szív.

Maradna az ész -
itt van mindene:
Virága, szerelme,
gyökere.

Virág, szerelem, gyökér -
én...
Én lennék az, ki elmenni
fél?

De maradna az ész, s ő
bódultan is józan.
Szeretőm ablakához is
miatta lopództam.

Tán hallgatnom kéne rá,
eddig mindig bevált...
Szívem, képzeletem mégis
nagyobb sebességre vált.

Mélység tátong remegő
lábaim előtt,
Egy lépésnyire vagyok csak
a céljaim előtt.

Lépek is, csak hadd
vegyek levegőt,
Hadd gyűjtsek vak lépésemhez
még egy kis erőt!

Léptem. S már szállok is a hideg,
sötét űrben...
Koronával szép fején a Nap, de ég,
ég egyre a tűzben.

Tüzes verejtéktől ég, izzik
bágyadt testem:
Ezt kaptam, mert ostobán
tiltott fényt lestem.

Égek! Égek! Lassan hamuvá
porladok! ...
Mért van az, hogy mégis
oly boldog vagyok?!

Senki lettem! Csak keringek bolygó,
haza nélkül,
Míg Ész és Szív a csata után
cinikusan békül.

Hajnalodik. Visszaszáll elmém lassan
az ébrenlétbe,
Két kezem szívem fölött görcsösen
imához téve.

S bár érzem, érzem még a Napnak
égető melegét,
Fölszállok majd holnap is álmaim
röpítő szelén.