Szijártó István

Magyarul

Vajon csak alkalmanként borul
Úgy, hogy a lét üressé fordul?
Vajon kevés, akire mindig lecsap?
Nem! A vég szele mindenkit elkap

Kicsikre, nagyra egyféleképp
Akár a szerelem dob csapdát eléd
Lehetsz szegény, viharvert
S rajtad lehet halálnak bélyege

De mégis ők lesznek a hősök
Dehogy, már régen hősök ők
A börtönt amiből jöttek őrzik
Tekintetük mindig is ott időzik

Lehet vallásuk is, de nem kell
Maguknak hálát mondanak: Istennek!
Mivel a semmiben, miből jönnek
Szerencse volt csak s szürke est

Dehogy van vallásuk, honnan lenne
Előbb kéne egy Istenféle helyzet
Amit felperzselnek pokolnak tüzei
Azon helyben igenis hősi küzdeni

A lelket ölik szerelem seregei
Az életet jó előre elföldelik
Erőszaknak méregzöld drágakövei
Pedig bármelyik sorsot eldöntik

Elundorodva néznek oda-vissza
Hol ajtó van kitárva-nyitva
S mégis bent szenved a patkány
Amely rákot kapott önhibáján

Kicsi vagyok, talán egyenlőre
Akarok lenni gondtalanság őre
Nagy vagyok s visszamerengőn
Gondolkodom, lettem-e csodás őr

Naiv vagyok, látom a tükörben
Itt verselek sír utáni csöndben
S nem angol, se pedig spanyolul
Tehetségtelen vagyok magyarul

Sötét van, már nem alkonyul soha
Ez itt a másvilág vissza s oda
Könnyezve faltól falig futok
A magyar alkonyban vak vagyok

Tehetségtelen vagyok magyarul
Könyvekben rólam na ki tanul?
Senki. Tehetségtelen vagyok magyarul
De látom a fényt. Csakis magyarul!