Rácz Sándor

Tárház

Későn állt meg az élet,
elvegyülten vesztegel, kitagadtan,
s a korok vállain evett,
szúrva homályos, tompa öntudattal.

Nézd a kapukat, nyílnak,
itt szunnyad a titok rejtett órája,
a lét múltja állva figyel,
roppant bámul ártatlan ostobája.

***

Most mi a mérleg, mi a
súly a serpenyő peremén?
Senki se fogja érteni
e más világ kitárt szegletét.

***

Kebelben szórakozás illan,
varjú a karban, s maga a sebzés,
még egy lélegzet-varázs
és többet lát a ferde kezdés.

Dönt a hangok viharos tűje,
de a hörgés itt a fülben kedves,
s ahogy kezem felém hajlik,
a repítőnek vélt vég nedves.

***

Mintha várnának ott és itt,
hívnak, megyek, maradok,
akár a szavak, ha jönnek,
s mint ahogy tollam szorongatom.

***

Hó és jég a benti nyár szele,
a vihar énekel, regél, szaval,
ördögi cimbora vigyorog most,
harapok nyálából, de íze fanyar.

***

Bizsergő ágyék és lélekhajlat,
lányok s asszonyok mind halottak,
voltam térítő, inkvizítor és hideg
szajha, ellenség, örömteli rekviem.

Voltam pajzs és dárda testben,
lettem igazam kezdete és vége,
alvó szúnyog s éber angyal,
bor, mámor, kazalban szalma.