Janiczak Dávid

Kellesz

Kellesz, mint harmat a zsenge fűnek,
Mint Napfény a zöld legelőnek.
Kellesz, mint virág a méhnek,
Mint zsoltárnak az ének.

Kellesz, mint út a vándornak,
Mint hívőnek a kápolna,
Kellesz, mint szerelmes szerető szeretőjének,
El sem hiszem, hogy ez velem történt meg...

Nézd, én verset írok Neked,
Pedig tudom, más szíve épp értem eped,
Mégis, mikor nézem két szép szemed,
A kezem és lábam is beleremeg.

Megfoghatatlan szenvedély, mely akkor fellángol,
Kellesz nekem mindig, és akarlak bárhol!
Érintésed, csókod annyira feltüzel!
Hogy megnyugodjak? Nincs rá szer!

Kellesz, mint anya gyermekének,
Mint levél a távollevőnek.
Kellesz, mint tűz lángja a didergőknek,
Mint sóhajtás a már szenvedőknek.

Kellesz, mióta először láttalak,
Kellesz, míg lesz, míg felkel a Nap!
Kellesz alant, a Hold alatt,
Egész, míg eljön a pirkadat!

Kellesz nappal és éjjel,
Kellesz, bármennyi idő teljék el,
Kellesz nekem, csak ezt hidd el,
Kérlek, soha ne engedj el!