Potsubay Tamás

De vele, vagy veled

Gondoltam én, hogy egyszer lehet más.
Mert előtted sokan voltak, akik ígértek érzelmeket, velük vágyakat, egyszóval mindent.
De veled lett mindez igaz, veled lett minden más.
Mást hoztál, mit egy évszak se.
Mást adtál, mit egy élet se.
Lelkesedtem érted, mert te voltál a mindenség, mit veled már elhittem, hogy létezik.
Te voltál az az eszme, amiért kardomba dőltem volna, s még mindig állítom, boldogan tenném.
Mert veled öleltem keblemre az életet.
Csókoltam mindazt, mi őrizte bódulatba kergető illatod.
De naivságom, mi oly gyermeteg, ki nem ismeri a határt, se a szép szót.
Magasra emelkedtem, már-már túl magasra.
Ott, ahol már a madár se teszi tiszteletét, csak a nap áll egymaga, és vakítja elmém.
Csoda volt mindez, bárhogy is lett.
Zuhanni innen nem akartam, mert újra felegyenesedni nem egyszerű.
De mindenből, s mindebből tanul az ember.
Az élet tényleg rövid, de egyedül hosszabb.
De vele, vagy veled se lesz örök.