Vörös István Áron

Átdolgozott budapesti kalandok

Elalibiztem ezt az évet is.
Egy albérletbe költöztem.
Számot nem írok a bérletre,
mert Blaha Lujzának öltöztem,
még a végén leszállítanak.

Mögöttem óriás hollófészek,
fölötte, mint felhők az égen
gyülekeznek az Oktogondok.
Majd elszállnak nyugatra szépen,
én közben X-eket rajzolok
egy összetépett térképen.

A kombinó kiváló korkép,
még sárga is, mint egy iskolabusz,
sokat tanulhat rajta az ember,
a szag rajta meg mint a priusz:
nem szabadulsz meg tőle soha.

Ma minden olyan mostoha.
Mint a borárosi bor-árusok,
vagy azok a budai hídfők.
Máson merengve törnek rád,
mint a régi, hívatlan hétfők.

Van olyan állomás is, hogy Móricz.
Az ablakon kitekintve
hihetnéd azt is, hogy csak rossz vicc,
de hidd el, mindenki azt hitte,
aztán nézd meg, csak egy táblára,
aranyat felvásárlósra vitte.

Régi ismerős már a Kálvin,
összeveszek vele akármin,
örökké tartó építkezésen,
vagy sűrű könyvespolcok között,
azért te csak légy résen:
más a Mélypontban fröccsöket kötött
a karóhoz és nem félkészen.

Következő célom a Duna,
mint egy szép, kék, kígyózó kuka,
ami várja, hogy beléhajítsák
álmaikat a bámészkodók.
Csak előtte még egy profilfotót,
ahogy a korlát előtt állok.

A várostól lassan megválok,
de az érzéstől már soha.
Olyan Budapest nekem,
mint egy bipoláris isten ostora:
egyszer ő őrült, én meg tiszta,
máskor ő okos, én meg ostoba.