Flach Veronika

Megismertelek...

Mikor először megláttalak,
Azt gondoltam, ki ez a gyerek?
Kinek ilyen fura a haja,
És van két szép szeme.

Szőke hajad tökéletesre volt festve,
Melyben egy kék tincs éktelenkedett.
Rám se hederítettél, csak elmentél,
Megfordultál, de akkor sem engem néztél.

Elmentél, és mikor újra láttalak,
Meg sem ismertelek.
Csak bámultalak,
De nem tudtam, hogy ki vagy!

És amikor kérdezték, hova lett szőke hajad,
Rögtön leesett, hogy Te vagy az a fura alak.
Mellém ültél, és padtársak lettünk,
De még egymásra sem néztünk.

Majd jött az a bizonyos matek óra.
Ó, hogy is felejthetném, annyi móka!
Akkor nevettünk először,
De csak 45 percig tartott ez öröm.

Alig vártam a hétfőt, hogy újra lássalak,
És nevessünk megint annyit, mint múltkorában.
Azóta mindennap csak úgy száguld,
Pihenni meg sem állunk!

Nagyon szeretlek, és remélem,
Hogy a barátságunk sokáig fog tartani,
Mi soha meg nem botlik egy kőbe sem.
Szeretlek, és Reménykedem, hogy TE is Szeretsz!