Gondolatok a komor homályban az étvágytalanságról
Újra az egészségesek sorában állok.
Van már több, mint egy hete is,
hogy nem gondoltam, hogy talpra állhatok.
Képtelen voltam kelni, menni, enni,
S most is cseng fülemben anyám szava:
Muszáj enned, ha fel akarsz innét kelni.
Életemben ennyire nem esett rosszul a falat,
de akkor tudtam, az életem múlhat ezen,
s a forrón gőzölgő levest lassan kanalaztam.
Majd fel kellett az ágyból emelkednem,
hisz a szürke szoba az embert is megszürkíti,
de ha a külvilág is fakó, akkor miért kell?!
`Elhúz az ágy`- anyám csak ezt ismételgeti,
de oly jól esett a puha párnák között roskadva,
ahol az embert nincs, mi mozgásra kényszeríti.
De a közérzet nem javul, csak napról napra rosszabb,
s minden mozdulat egy kalapácsütés a fejnek.
Lépések. Fejmozdítás. Pislantás. Nem akarlak.
Aztán jött valahonnét az érzet,
hogy befásult végtagjaim már mozdulni vágynak.
Csak nem volt hozzá erő a lépteimben.
De elindultam, s máris enni vágytam.
Még ha rosszul is esett, nem hagytam hogy győzzön,
S egyre nagyobb falatokat vágtam.
Most itt vagyok, kezemben tea gőzölög,
S már sokkal jobb szájízzel emelem a bögrém,
mert tudom, ebben a harcban nekem kell győznöm.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!