Lutor Katalin

Nem tudom, mi történt...

Nem tudom, mi történt akkor, aznap este,
de mosolyogni láttam magam a te szemeidben.
S tudtam, hogy fáj a szíved, tudtam, hogy épp megéled
a fájdalmat, mit nem túl régen nekem szánt az élet.
Egy ismeretlen voltam, s csak egy mosoly volt, mit adtam,
s mosolyodtól jót kacagtam a súlyos hangzavarban.
Azt hittem, nem fogok újból bármit is érezni,
azt hittem, a szívem nem tud mást, csak vérezni,
de tévedtem, s te úgy jöttél, mint borús égre napsugár,
amelynek minden sugara testet lelket átjár.
S némán ugyanazt láttam szemeid tükrében,
hogy benned is felépül egy új kezdet reménye.
Nem kellett kimondani, mert te is érezted azt, mit én,
nem véletlen, hogy itt vagyunk a föld egyazon féltekén.
Jöttél, mint egy forgószél, mi lágyabb volt a selyemnél,
s felakartam ébredni, mielőtt még eltűnnél,
de nem mozdultál előlem se balra, se jobbra,
hanem mellém álltál, s kezemet karjaidba fogtad.
S úgy gyulladt fel bennem a láng, csak úgy a semmiből,
nem éreztem ilyet talán még soha, senkitől.
S úgy éreztem, elégek még azon az éjszakán,
meleg volt, de kint hideg az évnek ezen évszakán,
de süvíthetne szél és tombolhatna tornádó,
mert ami földön tart, az nem a gravitáció.

A végtelenbe hullanék, félve karjaidba borulnék.
Azúrkék fecskék védték álmom, míg felébrednék.
Én addig létezem, míg rám mosolyogsz édesen,
s ha pilléreken táncolsz, éltem a tied elé helyezem.
Nincs többé kérdés bennem, hisz te vagy minden válasz.
Nincs többé félhetnékem, hisz te vagy már a támasz.
Nem kell hogy kérjek, vágyjak, te lennél, mit kérnék,
az utolsó szirom téged nevezne, mit tépnék.

Úgy éreztem, senki vagyok, egy szürke folt a látvány,
mit rólam mások látnak, de te ebbe színeket csaltál.
Nem éreztem még magam soha ennyire egésznek,
te voltál a másik felem, remélem, te is ezt érzed.
De ne mondj még semmit, hisz még oly kevés a közös,
sok még a kérdés, mert még túl sok minden ködös.
Én nem akarom elérni az első helyet nálad,
azt akarom, hogy szívedben egyetlenné váljak.
S ha csak egy csepp vagyok, mint mindenki a tengerben,
ki akarok sodródni, hogy a nyári nappal feledhessem,
hogy megismertelek, se te érintetted kezem,
s nem is tudsz róla, hogy megmarkoltad szívem,
s még most is marcangolod, mert ujjaid közt maradt,
s tudom, hogy visszahoznád, amint új nap virradt,
de ne kényszeríts, hogy kiöljem magamból az emléket,
hagyd, hogy ezt titokban a szívemben megőrizzem.
Őrzöm még az ajkad, ahogy arcomon megpihent,
vagy őrzöm a karod, amit gyenge vállam cipelt.
Őrzöm az álmot, ami valóságnak látszott,
őrzöm azt, hogy átöleltél, és semmi sem ártott.
Hogy hozzád dermedten válladon elidőzhettem,
ezt a pillanatot majd még sokszor lefestem,
de az én ecsetem a szó, s alkotásom e dal,
s a toll hegyével fedezem fel, hogy omlik a fal.

A végtelenbe hullanék, félve karjaidba borulnék.
Azúrkék fecskék védték álmom, míg felébrednék.
Én addig létezem, míg rám mosolyogsz édesen,
s ha pilléreken táncolsz, éltem a tied elé helyezem.
Nincs többé kérdés bennem, hisz te vagy minden válasz.
Nincs többé félhetnékem, hisz te vagy már a támasz.
Nem kell hogy kérjek, vágyjak, te lennél mit kérnék,
az utolsó szirom téged nevezne, mit tépnék.