Brandt Róbert

Isten mezején én vagyok

Én vagyok a teher, a súly válladon
Én vagyok a kő, a szíveden a fájdalom
Én vagyok a perc, mely sosem fogy el
Én vagyok a társ, ki sosem hagy el
Én vagyok, kit lelked mélyén mindig is vártál
S én vagyok a csend a szobádban, ahol álltál.

Én vagyok a levegő, mely megtölti mellkasod
Én vagyok a kéz, mely karolja karod
Én vagyok a fény, mely betölti a teret
S én vagyok a felhő, mely takarja az eget
S én vagyok, aki kitart melletted.

Én vagyok, ki átölel, hogyha hagyod
Én vagyok, ki adok, de sosem kapok
Én vagyok, ki csókol, ha csókra vagy érdemes
Én vagyok, aki megvéd, mert téged érdemes
Én vagyok a szív, mi benned dobog
Én vagyok a tűz, mi szemedben ragyog.
Fejedben a gondolat is én vagyok
A sóhaj, mely lelkedből szakad, igen.
Én vagyok.
Az ajtó nyikorgása, lépésed koppanása
Az eső zuhogása, falevelek suhogása
Mind, mind én vagyok.
A szemed is én vagyok, mely néz s csak ritkán lát
S én vagyok a könny, mely arcodon fut át
A tüske is én vagyok, melyet magadból magad köré
Növesztesz, s mint egy sűrű háló húzz le téged,
nem ereszt.

Én vagyok a minden, s a semmi
Én vagyok, ki veled akar lenni
Én vagyok a jó s a rossz
Én vagyok az angyal s a gonosz
Én vagyok a szép s a csúnya is
Én vagyok, aki tudja titkod is
Én vagyok a fű s a harmat
S a takaró, mi betakarhat
Én vagyok a fa s az árnyék
Tied vagyok, de nem vagyok játék.
Én vagyok az igen s a nem
Szívedben a szerelem
Én vagyok a Te, s Te az Én.
S együtt sétálunk Isten mezején