Nagy Erzsébet

Képzelet

Én még nem jártam fenn a szirteken,
de látom, hisz elvisz a képzelet.
Fel a csúcsra felhők közelébe,
égig érő fa árnyas tövébe.

Lenn tarkállik a tavaszi mező,
benne sárgállik a pitypangerdő.
Kék szalag szeli át, egy kis patak...
s benne táncot járnak a halak.

Természet, mely Isten teremtménye,
s olyan csodás, mint az Ő lénye.
Teremtőnk adta, áldott reménye,
hogy lesz még szebb e földi élet.

Lombok közt napsugár kacsint reám,
arcom simogatja, s oly vidám.
Mint őzgida lenn a patak partján,
hol pitypangerdőben vígan ugrál.

Ha feljő az est, ezernyi csillag
ragyog, s átölel fénylő sugár.
Hiszen lesz még szebb e földi élet,
Krisztusunk szeme őrzi a földet.

Új tavasz illata száll a széllel,
édes fuvallat madár dalával.
Én még nem jártam fenn a szirteken,
de elvitt a képzelet, és láttam.