Bird

Szívem hajt néked virágot

Nehéz lépteimben könnyedén lép a lélek,
sárban ragadhat a lét, s én mégsem félek,
aszfaltba tiport magból sarjad, éled az élet,
utat tör hozzá a sötéten át is éltető fényed.

Acélbeton dzsungelből tör a szabadba a gondolat,
ablaktalan pincelyukba hordom temetetlen múltamat,
szívvillanásaiddal hegesztem rá az idő vasas ajtaját,
időtlen sötétzárkába ítélem negyven évem sóhaját.

Szelíden nyílik ki egy új világ ezüstös kapuja,
ahogy aranylóvá tisztul a gond sárfényű homokja,
s én ott állok lehajtott fejjel a gondokból emelt sírnál,
megkönnyezve lélegzem fel: "elmúlt, többet ne sírjál!"

Erősödő szárral bújik elő bennem a szeretet,
kikeletet idéző szemed virágba borít, ha rám nevet,
tűzfényű levelekkel idézem szenvedélyed tavaszát,
s szívedben pihenve figyelem vágyad vágyott hajnalát.

Életet hoztál, szárat, levelet és megannyi virágot,
szebbé tetted bennem e mulandó, piszkos-rossz világot,
tiéd minden hajtás, mely szívemen terem,
Szeretlek, mert Szeretlek! Éltető Egyetlen!