Horváth Zsuzsanna

Anyámnak

Selymesen csusszant a lágyan huppant hó végig a hófödte tájra,
Árnyékot vont a lombtalan fa csüggeteg, de reményteljes ága.
Meghasadt a hajnal s a hajnallal velén együve a rügy kibontott szára,
Nyárba forduló téllel karöltve szórta ránk zsarátja hevét az égi kályha.

Júniusunk huszadik napját írván járja körbe a forró derengés a szíveket,
Melengeti, szorítja azt, s addig szorít, amíg a száj nem mondja: szeretlek.
Hideg vésetét a hangba belevájta a tél, így hagyván még egy-két nyomot:
Szeretlek-et annak mondhat az ember, aki ad is rá még egy szép okot.

Szeretlek, anya!

Te teremtettél, tőled lettem én. Én vagyok az ember, aki a fűben üldögél,
A Napot nézi, ahogyan melengeti gyermekét, ki az ő fényében süldögél.
Nézem a fákon a lombokat, s azt, hogymint fújdogálja őket lassan a szél.
A tőled kapott testem magamtól mozog. Parancsomat teljesíteni nem fél.

Egy apró árnyék fölé egy hatalmas tornyosul, s mégis látszik a másik.
A liliom fölé terebélyesedő tölgyfa melengeti a virágot, ha fázik.
Ágai elvágják útját a rossznak, de átszűrik az esővizet és a napfényt.
Nevelsz és vigyázol rám tölgyfaként, s én hozzád bújok kicsi liliomként.