Szerző

Windisch József

Életkor: 42 év
Népszerűség: 2 figyelő

Adatlap

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 455 alkalommal nézték meg.
Publikálás időpontja: 2014. augusztus 31.

Megosztás

Szerzői jogok

A vers a szerző megjelölésével, nonprofit céllal szabadon utánközölhető, átdolgozás készítéséhez azonban a szerző engedélye szükséges.

Címkék

Ehhez a vershez még nem tartozik címke.

Kedvencnek jelölték (2)

Windisch József

Vers arról, hogy a világ kerek

avagy nemcsak a királyoknak, hanem a macskáknak is rossz

Kutyául érzem magam, gondolta a király,
a derengő égaljára pillantva.
Lehangolóak e hajnalig nyúló bálok már.
Nincs menekvés, ebből ismét macskajaj lesz.

Királyul érzem magam, gondolta a kutya,
a derengő égaljára pillantva.
Lehet-e jobb egy kiadós hajnali hajszánál?
Nincs menekvés, aki macska, annak jaj lesz!

Olvasd az első és a második versszak megfelelő sorait párosítva is!

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


Törölt tag2014. november 16. 16:25

Törölt hozzászólás.

wjozsi(szerző)2014. szeptember 23. 12:47

Azt találtam ki, hogy egyfajta árukapcsoláskánt a verseimre érkező biztató hozzászólásokat egy-egy egyperces novellámmal viszonozom, és hogy ez a vers se legyen kivétel, íme az írás:

---

P-nek elege volt a világból, az emberekből, a családjából, de még sajátmagából is. Meg úgy egyáltalán ebből a szánalmas napból, bár az fárasztó egyhangúságában legalább a végéhez közeledett. Nem mintha így befejeződhetne, ezt maga is érezte, de az esti rutin nem sok lehetőséggel kecsegtetett. Amúgy is minek terhelni az asszonyt vagy a gyerekeket? Nem értenék, sőt ami annál is rosszabb, félreértenék. Esti mese, jóéjt puszi, békés szuszogás a gyerekszobák felől, telihold. Azám, a telihold! P. amúgy is szeretett néha éjszaka fölmászni a hegyre. Az erdő csöndje, a sötétség, az izmok összehangolt monoton munkája máskor is segítettek tisztába jönni önmagával.

A novemberre lombjukat vesztett fák ágai között most akadálytalanul ömlött szét a holdfény, az árnyékok valószínűtlenül élesek voltak, és néhány perccel azután, hogy éjfél körül P. elhagyta a kisváros utolsó házait, nyugalom szállta meg. Az alig egy órás kaptatót jól ismerte, így ráért az avarban innen-onnan hallatszó zörejekre – talán róka? –, és leginkább valahová egész mélyen befelé figyelni. Félúton járt, amikor váratlanul az ösvényen nem sokkal előtte egy alak tűnt fel. Kicsit lassabban, vele egy irányba haladt. P. éjszakai útjain még soha nem találkozott emberrel, valahogy nem is illett a képbe. „Ha most megállnék, észre sem venne” – gondolta, de persze nem állt meg. Amint közelebb ért hozzá, kirajzolódott sportos kabátja, derekáig érő hosszú haja, s ebben a pillanatban a lány hátrafordult. Nem tűnt ijedtnek, inkább kíváncsinak – amennyire P. a holdfényben meg tudta ítélni. Beérte, és bár érezte, hogy mondania kellene valamit, a pillanat olyan ünnepélyes volt, hogy egyszerűen semmi nem jutott eszébe. A ponton, ahol a magány találkozik a magánnyal, az egész világmindenség koncentrálódik. Végül a lány törte meg a csendet: „Te is?” „Én is.” – mondta P. és együtt indultak tovább. Ugyanarra gondoltak, és ez így volt természetes. A nagyon fontos dolgok nem szorulnak arra, hogy kimondják őket. Egészen a hegytetőig szótlanul ballagtak. A csúcson nem voltak fák, a hold fénye színpadias megvilágításba helyezte a kirándulóknak elhelyezett pihenőpadot, és ahogy leültek, a világ tetején a rivaldafénybe, egymásra mosolyogtak. „Mondj el mindent!” – kérte a lány. És P. belekezdett. Szavaiba a lány szavai fonódtak. Közben az ég alja derengeni kezdett, és kéz a kézben indultak vissza az ösvényen. Immár nyoma sem volt hallgatagságuknak. A város szélére érve megálltak és rövid, bizonytalan hallgatás következett. „Jó, hogy találkoztunk.” – mondta egyszerűen a lány. P. félszegen állt, és ismét nem tudta, mit is szólhatna. Még akkor is ez a bizonytalanság lüktetett a fejében, amikor a lány távolodó alakját figyelte, ajkán a gyors, kissé gyerekes csók bélyegével.

Sietve indult haza, de a ház előtt megtorpant. Már az utca is idegennek hatott, s itt idegen autó parkolt a helyén. A házon a romlás jelei, málló vakolat és törött lépcsőkorlát. Egy ember lépett ki a szemközti kapun. A tétovázó P-t látva mellé lépett – „Segíthetek?” „P. vagyok és itt lakom… Legalábbis azt hiszem.” A férfi hitetlenkedve nézett rá – „Mondják, hogy lakott itt egy P. Sokáig várta haza a családja, azóta szétszéledtek. De ha megbocsát, most sietnem kell.” P. megbocsátott.

wjozsi(szerző)2014. szeptember 14. 17:00

Köszönöm a kedves hozzászólásokat!

Vargazlajos2014. szeptember 1. 11:39

Játékos versedhez szívvel gratulálok.
VZL

PetiSzakacs2014. augusztus 31. 17:45

Hát a cím volt az persze ami nem tűrte volna el ha nem kattintok rá. :)
és milyen jól tettem hát ez baromijó :D gratulálok. várom a többit! :)

ui: egyetemistaként átérzem az érzést király és kutyarészről is :D

Üdv: PetiSzakacs

Törölt tag2014. augusztus 31. 16:25

Törölt hozzászólás.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom