Hermann Péter

Fantázia

Volt egy ember, teremtett egy világot
Eltervezett benne kertet, virágot
Minden várost, házat saját fejében
Bárki lehetne emberünk helyében

Oda ő bármikor elmehet
Ahol ember bármit megtehet
Így volt ez azon a napon is
Mikor égbolt lett a plafon is

- - -

Sétáltam a hegytetőn, magányos voltam
Gondolat szállt felém, majd magamhoz szóltam
Kinek a sorsa az, hogy egyedül üljön
Én vagyok az Úr, senki ne meneküljön

Bementem a városba, gyönyörűen berendeztem
A rétre virágot, fákat, egy padot szerkesztettem
Akkor láttam meg a padon ülve, virágot szedett
Nem vagyok egyedül, lelkem magasba emelkedett

Ragyogott a szépség, mi belülről fakadt
Külsejét nem láttam, mire sírva fakadt
Hát miért sírsz, angyalom, letört a szárnyad
Hisz nálam vagy, teljesülhet minden vágyad

Könnye annyira édes volt, mit ember fel nem foghat
Nem potyogott, nem is csöppent, a földön nem is koppant
Kérdeztem hogy hívják, mire ő: nincsen nekem nevem
Szemem azon nyomban felcsillant, mellettem a helyed

Akkor pillantottam meg gyönyörű arcát
Felszáradó könnyében napsütés karcát
Mosolyogj, kedvesem, boldog akarsz lenni
Meg sem kell kérned rá, azzá foglak tenni

Mikor magányos leszek, eszembe fogsz jutni
Mezőkön, virágok közt feléd fogok futni
Tudom, csak fejemben van a gyönyörű lélek
Mit tehetek, Fantázia, szeretlek téged