Kencse Orsolya

A Halálsorompónál

Szélverte bolt előtt ült a kalmár.
Benn a sok lim-lom gazdára várt,
S amint a nap megállt a zsindely homlokánál,
Messziről jönni látott egy sárga karavánt.

Zord királyalak lépett elébe,
Selymet, aranyat, zafírt kívánt,
S oly hamar elillant, hogy por lett belőle,
Mit a szél a sík világra hányt.

Borát magában itta a kalmár,
És nyakán a szél egy bohémot hozott,
S a nap a zsindely között járt már,
Mire a bohém mindent eltékozolt.

S így az égre nézett:
Uram, adj erőt, hogy ezt a bort még lehúzzam,
De a napkorong, mint egy égő, kiégett,
S az élőt rothadók közé zárta egy légroham.

Kínkeservben húzta lantját a dalnok,
S mind lopva leste a kalmárt,
A buja mesék és kéjes kalandok
Vérbe fonták duzzadó karját.

Este lett s hogy útján tovább sirasson,
Új nyírfalantot kért,
De a szél megfogta a földi határon,
Bizony eljön a halál e kéjjel játszókért.

Utolsó borát itta a kalmár,
Elméjében lomhán forogtak délibábok,
És megtorpant egy nomád ajtajánál,
Levetve mindent, ami rárakódott.

Már elhagyta a nap a zsindelyívet,
De a nomád még mindig Hare Krisnát mondott,
S még egy órát kért és még egy életévet,
S alatta a föld hörögve beomlott.

Éji vad halálsiratók nesze verte a boltot,
A kalmár bent számolta a bért,
A sajka hold csúcsa vérbe ivódott,
Egy hangtalan árny osonva jött s az ajtóba tért.

A kalmár az idegen arcra nézett,
De az átlépte a halálsorompót, ezernyi kart,
S a bolt világa összefolyt, szénné égett,
Mert valaki úgy ment el, hogy az anyagtól semmit sem akart.