Végzetes románc
Meglát és arcán szemtelen mosoly,
Egy rémkép, mit idő el nem sodor.
Pislant és egyre csak terád tekint,
Csöpp gondolat, mi létedről kering.
Fütyörészve hamar melléd terem,
Kétes a jövő, facsart a jelen.
Hozzád hajol és füledbe súgja:
Fáról a levél is hullhat újra.
Gyomra korog és torkodig lehel,
Ebédre falat, mi már csak teher.
Keze simít és magának akar,
A fájdalom csont és bőrré aszal.
Hozzád bújik, majd az arcodba nyal.
A rák a lelkedhez utat kapar.
Átölel, megbabonáz vad csókkal.
Marad a csend és az ágy egy holttal.
2015. február 12. Nagypapám betegsége és halála ihlette ezt az irományt.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!
41anna2018. január 25. 19:10
Eggyütt érzem!
Gratulálok. Melinda
Varjas2015. február 26. 16:53
Kegyetlen.
Adamboy(szerző)2015. február 19. 19:44
@DJ: Köszönöm szépen!
Adamboy(szerző)2015. február 19. 19:44
@pipiter: Köszönöm szépen!
Adamboy(szerző)2015. február 19. 19:44
@szalokisanyi1: Igen ez sajnos így van. Köszönöm! Üdv, Ádám
DJ2015. február 18. 20:15
Hatottál rám!!!
Szívvel: Joli
pipiter2015. február 18. 14:30
Ijesztően közel hozod a halál hangulatát...
Gratulálok versedhez!
Judit
szalokisanyi12015. február 18. 12:59
''Halál ellen nincs orvosság.'' Nehéz elfogadni, de kijelölt útja végén, mindenkire a halál vár.
A vers remek.♥ Gratulálok! Tisztelettel: Sanyi