Szerző

Nagysandrosz

Népszerűség: 1 figyelő

Adatlap

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 261 alkalommal nézték meg.
Publikálás időpontja: 2015. március 23.

Megosztás

Szerzői jogok

A vers utánközlése vagy átdolgozása csak a szerző engedélyével lehetséges.

Címkék

Ehhez a vershez még nem tartozik címke.

Kedvencnek jelölték (4)

Nagysandrosz

Négy fa meséje

Négy különös fa állott a dombon...
az égbolt nagy részét takarta az összkép...
koronáik majdnem egymásba kapaszkodtak...
alig látszott mögöttük a sötét hétszentség.
Így majdnem mókusátugró viszonyban voltak egymással...
úgy álltak... mintha engednék azt...
hogy a rigók is együtt repüljék köztük
a sötétet a világossal.
Majdnem család voltak ők...
de a szétágazó tervek nem engedték...
hogy egybeérjen, ami külön maraszt...
csak úgy voltak ott...
aki ültette őket, megért vagy százegy tavaszt!
A legelső egy jegenyefa volt...
barnája erősebb volt, mint a zöldje...
a tetején figyelt egy büszke sas...
hegyes körmét a buta félelembe döfte.
A fa volt az igazi erő... hatalmas volt törzse...
erős szálkába jutott minden eredő
és annak minden végződése.
A második csak csendben sóhajtott...
hosszú ágait belógatta az olvadós vízbe...
a boldogság mindig elment mellette...
szomorú emlékeit örökre csak követte.
Sírtak a sünök is, mikor gyökerét körbelépkedték...
nem találtak örömöt a fűzben...
bárhogy is keresték.
A harmadik megigézett mindenkit.
Buja volt az illata, varázslatos lehelés...
csodálatos a virágja, édes... fehér kísértés.
Levelei, mint az olajos női test...
szirénként vonzották az embert...
villanásukat követte az érzés...
ami örök csapdába csalta a majdnem féltést.
A magnólia aljában büszke madár páváskodott...
ezer színű tollat vett fel testére...
örült, mikor százszor cirógatott.
Nélküle nem múlhat el az este...
miközben mindig önmagát kereste.
A negyedik a szerelem fája volt...
a legkisebbnek jutott a legtöbbek pora...
annyira fehér... annyira ártatlan volt...
hogy nem tisztult rajta a többiekre jutó sóhajtás nyoma.
Csak úgy tisztának lenni csodás...
csak az érzelmekben élni
pillangórohanás... mondta...
de ki hisz egy nyírfának...
ki hisz a párosra forduló világnak?
Egy fehér galamb a szerelem szárnyalása... nincs béklyója... szentséges maradása.
Az évek múlása maga a hazugság...
rosszabb, mint az ősz dúlása!
Kikezdi az erős fát...
derékba töri levéltelen lényét...
elűzi róla a büszkeség követét.
A magnólia is elszárad...
levelei fénytelenbe esnek...
kopasz lett a páva is...
kegyetlenek lettek az időbe csomagolt színek.
A szerelmes nyírfának is lehántja fehér bőrét a kor...
vérző törzse marad csak emléknek...
elvész az a szív is, amit fiatalon véstek a jövőnek.
Amikor ébredő voltam...
nem értettem a fűzfát. ...
most, hogy közelebb lettem a százhoz, mint a foganáshoz...
ő a legigazabb barát.
A szomorúság a leghosszabban tartó érzés az életben...
nem gyengíti a környező...
biztosan megvan ott, ahol éri egymást a múlt-jelen-jövő.
Az öreg sas megette a galambot...
a páva tükörbe nézett...
a sündisznó rossz célba ért...
valaki elkeverte ezt az egészet!

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


nagysandrosz(szerző)2021. szeptember 29. 21:46

Talán mégis lehet jelentése?
Csak a magáéra vagyok kíváncsi!

nagysandrosz(szerző)2021. szeptember 29. 21:43

Talán mégis lehet jelentése?

nagysandrosz(szerző)2021. július 27. 22:31

@Varga-Nikolett: Így 6 év távlatából is köszönöm

Varga-Nikolett2015. március 29. 19:31

Nagyon megindító, és elgondolkodtató vers. Több mindent jelképez egyszerre, és lebilincselő a szövege. Gratulálok hozzá.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom