D. P.

Időtlen

Kedves eső! Én szeretlek.
Drága napsütés! Ilyenkor sem temetlek.
Hisz mindennek megvan az ideje,
A lényeg, hogy derűs legyen az ember lelke.

Téphet itt orkán, vakíthat fény,
A mosoly ekkor is a legfőbb erény.
Nem ettől függ az öröm,
A jókedv fülledten s elázva is örök.

Az ablakból nézem, hogy patakzik a talaj,
Vagy árnyékből szemlélem, hogy felgyullad a paraj.
Két külön világ, mégis hasonló.
Nem lehetek békétlen, mert életem halandó.

Különbséget nem vélek felfedezni,
Felesleges "szebb" időért esedezni.
Egyáltalán mi számít szebbnek?
Csókot zivatarban is szívvel lehelnek.

Az egyensúlyhoz tehát minden adott,
A hideg is meleg, míg pszichéd be nem fagyott.
A panaszt el kell engedni!
Zuhéban, verőfényben ugyanúgy kell szeretni!