Raffay Györgyné Anna

Végtelen úton a szabadságom felé

Zord vihar hullámzó végtelen víztükör.
Amely oly hangosan morajlik és hömpölyög,
mint egy vad ellenség úgy, csata után.
Villámokat szórva, cikázva, a szívem zakatolva, fájdalommal ver.
Változó életem oly hosszú volt a magány és a keserűség után, végre
szabad lettem, bár még nem érzem a szabadság mámorító illatát.
Újra egyedül koptatom az utam, az évek már rohannak tovább,
mint a homokszemek a vízparton, a viharban.
A parton egyedül állva, a messzeségben merengve,
régi időkre emlékezve,
majd hirtelen
rádöbbenek, hogy újra élek és létezem.
Egy röpke pillantás alatt szertefoszlik a gondolatom fonala.
A szabadság mámorát érzem egész testemben, és várom
az eljövendő napot és a boldog idős éveket.
Sirályok szállnak, mert ők is szabadok, és
szárnyalnak az ég felé csoportokba verődve,
mert örülnek, hogy a viharnak vége.