Raffay Györgyné Anna

Csonkig égett gyertya lángja

Jöjj, kedvesem, fogd a kezem.
Beszélj, bújj hozzám szerelmesen.
Ölelj, örülj nekem, hogy megteljen
Érzéssel csordultig a szívem.
Veled lenni és érezni e titkot,
Amelyet az élet még rejteget.
Múló évek, homokóra, pergő homokszemek.
Mely lassan lehullik a végtelenbe.
Az idő elkopott kerekei jelzik az elmúló éveket,
Bár hajam ősz már, de még hevesen dobog szívem,
ha rád gondolok kedvesem...
Összetartozunk jóban - rosszban.
Erről szólt az eskünk, amit csókkal megpecsételtünk.
Csonkig égő gyertya, bár még pislog a lángja,
nem perzsel, nem éget, és lassan semmivé lesz.
De a meleget lopva, a homályból néha előbukkan,
Elvész, majd továbbparázslik csendben.
Továbbélve, pislákolva,
megmutatva erejét és titokzatos vágyát.