Soltész Nikolett

Hol vagy?

Hol van az a lány, ki mosolygott a világra
Bármerre járt, mosolyt csalt mindenki arcára.
Keresem a tükörben, de jól játssza a bújócskát,
Tán csak irónia, de nem játszhatom játékát.

S kérdezi...

Mi értelme szeretni, ha mindig ez a vége?
Annyira unom, hogy szinte már tudom előre.
S átkozhatom magam, de nem futhatok előle.
Tudom, hiába szeretném, nem lehetek vele...

Csendesen szemlélem, csak a távolból figyelem,
S hazudok magamnak, nem kell nekem, hihetem,
Ha többé erről, egy szót sem szólok Én,
Lehet, mondhatjuk, így van ez rendjén...

De mondd, most Te, légy csak őszinte,
Ha szánk nem szól, szívünk majd feled örökre?
Maradjunk így, ahogy eddig, bár fáj ezt mondanom,
Nem fog számítani, ha közben CSAK darabokra szakadunk...

S feleli...

Volt egy lány, ki szerette a napsütést,
Létezett valahol, de akarta a feledést.
De ha volt, hát hogyhogy vége lett?
S rájövök lassan, nem is létezett!