Hegyes Beatrix

Nem kell

Nem kell nékem a zene, hisz az ördögnek rigmusa;
fejemben zajlik tőle a rémséges, véres tusa.
Meghagyom én a dalt másnak, ki párját kutatná
szüntelen és szakadatlan kopott, ócska kottában.

Nem éljük már azon világot, hol az atya dalba rejtve
adja át a tiltott titkot, a tudást, hogy minden lény
felér a magasba, fel a felhők fölé, fel az álmok mögé,
oda, hol az élet szép, a világ csodás, oda fel a csendbe.

Nem súgja már két fülembe édes kincsem kacagva,
győzzön a szabadság, készülj, indulj a harcba.
Nem mond mást, minthogy minden rémes, minden véres,
az, ami volt, már a múlté, ami lesz, az nevetséges.

Mutasd meg te pusztító tömegfegyver,
hol rejted titkod? S mért nem árultad el
némán a jónak, a szépnek, a becsületnek, a kedvességnek?

Csalfa vagy, s hazug, te ócska muzsika!
Ne lássalak máshol, mint falu menti fogadóban!
Ne halljam gyászos sárga hangod sehol a földön,
vigyen magával végleg gazdád, az ördög!