Kovács Gábor (sir.koga)

Mikrokozmosz

Szeretem az órát,
melyen rád várhatok,
és hallhatom lépteid neszét,
mert tudom,
hogy közeleg a perc,
amikor betoppansz.

Szeretem a fényt,
melynek sugarai
hajad fodrain megcsillanva
szántják a teret,
hogy szememben
káprázattá váljanak.

És szeretem a napot,
melyen életem részévé
váltak létezésednek
talányos kérdései,
és minden,
amit érzel.

Szeretem a lágy hangot,
mely nyelveden
és ajkaidon
formálódik szavakká,
és úgy hív magához,
mint tündérek igéje.

És szeretem a mosolyt,
mely a szád
szegletének
apró rándulásaiból
alig észrevehetően
alakul csodává.

Szeretek minden apró dolgot,
mit rólad megtudtam eddig,
éppúgy,
mint a hatalmas titkokat,
miket még
magadnak tartogatsz.

És szeretem a kék talányt,
ami körülvesz téged,
akárcsak a szivárvány
halvány ívét,
amely szívedből
fakad az égre.

És szeretem pilláidnak
lassú lebbenéseit,
azt, amikor
szemeidet lehunyva
fordítod arcodat
a Nap felé.

Szeretem az életet,
ami voltál, ami vagy,
és ami még leszel,
és azt, ami
méhedben szunnyadva
születését várja.

És szeretem a szelíd és
a vad álmokat,
melyek elmédet
át meg átszőve
mutatják az utat
sorsod rögös talaján.

És szeretem a poros kavicsokat
a göröngyös úton,
melyen a végzet
bizonytalan léptei
hozzám vezettek
téged.

Szeretem az összes
parányi szeplőt
arcodon és válladon,
és azokat, melyek
megbújnak tested
rejtett zegzugaiban.

És szeretem a bőrödnek
minden négyzetcentiméterét,
mely Vénusznak
szobrát gúnyoló,
élő formát ölt
rajtad és benned.

Szeretem a bőröd
pórusaiból feltörő
röpke illatot,
mely hűvös felhőként
fonja át körülötted
a levegőt.

És szeretem lényednek
fenséges mikrokozmoszát,
mely észrevétlenül
életem
univerzumává
lényegült általad.