Fekete Ágnes

Új remény

Vágyálmot szőtt az alkony december végén,
Cinegeként hozta a szerelem képét,
Kis árva cinegém, magányos daloddal
Ölelj át, míg tilos ölelned karoddal!

A szerelem ritka, mint a fehér holló,
De marcangolja lelkünk, mint egy vad sólyom,
Legritkább, hogy vidám pacsirtaénekkel
Varázslatos mesét hoz a bús életbe.

Mikor szerettem, sas szárnya csapott le rám,
Fészke fogva tartott, akár egy hideg vár,
Kőfalak tartottak a várba bezárva,
Tömlöce ajtaját csak vártam, hogy kitárja.

Hatalmas szárnycsapás szárnycsapást követett,
S ugyanígy repültek az évek mellettem,
A külvilágban nyár volt, de szívemben tél,
Mert elhagyott a sas, akit szerettem rég.

Ilyen a szerelem: gyilkos, de szeretjük,
Csak prédái lehetünk, mégis keressük.
Ideig-óráig játszadozik velünk,
Majd új zsákmányt keres, s megsemmisül lelkünk.

De börtönöm ablakán fénysugár csillant,
Egy cinege tündökölt, mint reménycsillag,
Kicsi és törékeny, mint a friss szerelem,
De annál szebben szól, ha dalolni engeded.

Fogva tartó kőfalam ekkor leomlott,
S többé a sasmadárra már nem gondolok,
Még egyszer merek szeretni és remélni,
S hinni, hogy vágyam veled fogom elérni.

Vágyálmot szőtt az alkony december végén,
Cinegeként hozta a szerelem képét,
Kis árva cinegém, ölelj át daloddal,
S én várok, amíg kell, ölelő karodra.