Horváth Henrietta

Márványsír

Esik az eső,
kopog az ablakon.
Megtört ágakat tép a szél,
s nyugodtan pipázik pár kémény.

Vihar van.
Csatát vívnak a szelek,
szárnyra kélnek a levelek.
S a felhők csak zokognak.

Kibújik a csigaházból,
szertenéz, kémlel, hunyorog,
meglát egy rózsát, mely lángol.
Odamegy, s már nem fázik.

A rózsa haldoklik, vérzik,
az eső cseppjei savként ízlelik,
de ő csak nyüszörög, egy szót sem szól,
csak a csigát óvja mohón.

A vörös rózsa vénként hullik a porba,
az apró csigát védi a háza,
de már nincs maradása,
egyenként ízleli könnyek sava.

Meddig tart még - ordít.
Közben eszméletét veszti,
ott feküdnek ketten egymás mellett,
egy kis fuvallat hamvaikat elvitte.

Te voltál az eső, s én a felhő,
a vattacukor elázott,
a föld vörössé változott,
s felégetett a zsarnok nap.