Márványsír
Esik az eső,
kopog az ablakon.
Megtört ágakat tép a szél,
s nyugodtan pipázik pár kémény.
Vihar van.
Csatát vívnak a szelek,
szárnyra kélnek a levelek.
S a felhők csak zokognak.
Kibújik a csigaházból,
szertenéz, kémlel, hunyorog,
meglát egy rózsát, mely lángol.
Odamegy, s már nem fázik.
A rózsa haldoklik, vérzik,
az eső cseppjei savként ízlelik,
de ő csak nyüszörög, egy szót sem szól,
csak a csigát óvja mohón.
A vörös rózsa vénként hullik a porba,
az apró csigát védi a háza,
de már nincs maradása,
egyenként ízleli könnyek sava.
Meddig tart még - ordít.
Közben eszméletét veszti,
ott feküdnek ketten egymás mellett,
egy kis fuvallat hamvaikat elvitte.
Te voltál az eső, s én a felhő,
a vattacukor elázott,
a föld vörössé változott,
s felégetett a zsarnok nap.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!
hillailaszlo-ve2017. május 10. 10:44
Nagyon szép képek!
Érzéki versedhez
Szeretettel, szívvel gratulálok!
Laci
rojamsomat2016. március 15. 09:55
Gratulálok versedhez, megható!
,,,,Tamás