Lakatos Zsolt

Mint észrevétlenül

Mint észrevétlenül kinyitott ablak a szívem.
Átropog rajta a földre hullott fának ága.
Óriás lélegzetem, minden feszült idegen,
visszatér a bordák csont monostorába.

Csak egyszer hallanálak még szólítani
fehér idők bíbor alkonyán, mint régen,
amikor nehéz volt bármit kimondani,
és súlyos illatok keringtek a szélben.

Arra gondolok a zárt jeleken át,
a rövid szavakra a hosszú csöndben,
s még azokért is az ereinken át
szívünkhöz vándorolt a piros szégyen,

mert mi érezni akartunk, mint a bőr,
beszélni egymásra titkos nyelven,
és látni, ahogy testünk közepéből
kitalállak, s te kitalálsz engem.

Létezni akartunk, mint aki létezett már,
s akkor elsúgta minden nyelven szavát.
Ott sokan hitték: tavasz után a tüzes nyár,
s hogy az élet is követi a halált.

De itt, ebben az életben, csöndes
állandó vagy és semmi változás!
Gyönyörű, ártatlan, szelíd, könnyes,
szívemen áttetsző halk ropogás.

S oly bután nézek most a messzi éjbe,
lobogva álmatlan bennem a lebegő lélek.
Ha itt lennél, te fázó csillag fénye,
szerető szívemmel újra összeöltenélek.