Bán Noémi

Anyukámnak emlékül

Egyszer majd újra kél,
Gondolatom csak játszik:
Mi lenne velem ebben a hitben,
ha te mindig is itt lehettél

volna a kezdetektől, velünk
ha nem történt volna meg
az, mi egyszer sajnos megtörtént.
Hogy mi soh`se maradtunk együtt.

Testvéreimmel körbe vagyok védve.
Csak tőled hiányzik az az áldott,
kecses, óriási szeretett, mit csak tőled
kaphatunk mindannyian meg.

Soh`sem fogom már megtudni,
hogy te mily` hatalmas lehettél.
Egy országot birtokba vehettél?
Csak egyszer szeretnélek ölelni

újra, hogy jobban belevéssem
álmaimba, hogy ne felejtsem soha.
Rég volt már, mikor karodban
pihentem, arra már nem emlékszem.

Járni is alig bírtam, nevedet is
alig suttogtam akkoriban még.
Érezted akkor, hogy szeretlek?
Te voltál nekem a Nő, még mindig.

Nincs kire felnéznem, senkire.
Nem tanultam meg semmit se.
Hiányod zaklat folyamatosan,
nem bírom ezt már, sohase

bírtam én ezt az egy terhet.
Anyáskodni akarnak felettem
a nők, de egyiknek sem fogok
behódolni igazán, mert nekem

nem ők voltak s még vannak!
Bár felejthetném, mi történt!
Bár újra veled lehetnék!
S ölelő karodba kiáltanék: Anya!