Kalmár Gábor

De...

Vad őszi szél szórja szerteszét búbánatnak porát,
Keresném, de nem találom fájdalmaim okát.
Megannyi okom lenne boldogan, fent, magasan szárnyalni,
De visszahúz egy érzés, egy gyötrő kis kötelék által, mi
Körbefonja testem, gátol, leszorít és elszorít,
Befészkelődik fejembe, kínoz, letör és elszomorít.
Szárnyaimon rút keserűség és gyengeség taposnak,
Nem emelnek fel már, ők is a fájdalomnak adóznak,
De még tartom magam, ha félve is,
Saját magam vagyok a menedék,
Hová bújok biztonságért, ha
Már nincs hely, hova mehetnék.
Sosem hittem volna, hogy ennyi elszállt év után
Ő fog megint uralkodni elmém titkos zugán.
Hiába a feledés, már értelmét vesztette,
Úgy tűnik, végigkísér, ki velem ezt tette.
Emléke jelen van, de hozzászokok lassan,
Hozzászokok lassan, de egyre biztosabban.