Szerző

Kasza Péter

Életkor: 28 év
Népszerűség: 3 figyelő

Adatlap

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 556 alkalommal nézték meg.
Publikálás időpontja: 2016. október 5.

Megosztás

Szerzői jogok

A vers utánközlése vagy átdolgozása csak a szerző engedélyével lehetséges.

Címkék
Kedvencnek jelölték (3)

Kasza Péter

Egy séta a szürke parton

Ez nem egy történet, nem igazán, talán nem is
történt meg, vagy legalábbis nem velem.
Mindenesetre elmesélem azt, amire
én magam emlékszem belőle. Ha megtörtént.
Ha velem történt meg.

A tengerparton sétáltam, emlékszem - talán -
a kavicsok ropogására a lábam alatt, a sós permetre,
amit az egyre hevesebb szél vágott az arcomba.
Az ég olyan volt, mint a kopott gránit, karcos és közönyös,
pont olyan, amilyenre számítana az ember egy ilyen napon.
Esett az eső.
Ólomszerű esőcseppek hullottak alá
a faszénre emlékeztető fellegekből: szürkék és lomhák. Nehezek.

Nem emlékszem pontosan hány óra lehetett - ha volt is valamennyi,
a Napot nem láttam felhők és a sűrű köd miatt, de a fénye még ott volt:
tompa és opálos derengés. Talán délután volt, közelebb éreztem
magamhoz a napnyugtát, mint a hajnalt. Ilyenkor az idő megáll
a világgal együtt, és vesz egy mély lélegzetet, mielőtt a sötétségbe merülne.
Igen, talán késő délután lehetett.

Ekkor láttam meg az öregembert.

Ott állt kiugró szirten a tenger háborgó habjai felett, és a hullámokat nézte.
Lassan bontakozott ki előttem az alakja, de amikor egész közel értem,
tisztán láttam. Háttal állt nekem, félig-meddig talán oldalvást inkább.
Sötétkék kabátot viselt, amit fakóvá koptatott a sós, tengeri szél, a viharok tomboló
dühe és a sirályok maró ürüléke. Nadrágja szürke volt, mint maga az ég,
nadrágszárát rojtosra tépte az öreg idő. Lábfeje csupasz volt, kérges, mint
a csiszolatlan padlódeszka, bokája körül apró kagylók tapadtak meg,
körülöttük kicsi, vöröses rákok mozogtak.
Lábujjai közé tengeri hínár szorult, nedvesen tapadt a sárguló körmökre és a
csupasz sziklára, amin állt.
Egyik kezében markolt valamit, amit nem tudtam pontosan megfigyelni
a göcsörtös ujjak szorításában. Talán zsebóra volt, melynek elveszett a lánca, olyan,
aminek a fedelébe gravírozni szoktak, vagy talán egy kompasz, mely vénebb, mint ő maga.
Másik kezét nem is láttam először, csak pillanatok múlva tűnt föl a vastagon fonott
hajókötél, ami a csuklójára volt csomózva.

A kötél lomhán omlott a nedves sziklára, összetekeredve hevert
a vénember lába mellett, mint egy sárszínű muréna, amit partra vetett a tenger szívtelen haragja.
A másik végét nem láttam, lelógott a szirtről. Aztán egy pillanat
múlva jöttem rá, hogy miért nem láthattam: valami szélsebesen húzta magával,
le a háborgó mélység felé. Talán a sötétpart sellői rántották meg a kötelet odalentről, talán
a súlyos, fekete horgony volt, amit az öreg húzott maga után otthonról egészen a szirtig,
amit a vén tengerész kötött a csuklójához és taszított a mélybe.

Emlékszem, hogy előreléptem, kezemet nyújtottam felé, kiáltottam is, de hiába.
Szavaimat elnyomta a tenger mély morajlása és a haragos reccsenés,
ahogy a hullámok megtörtek a sziklának csapódva.
Az utolsó pillanat, amire emlékszem, egy távoli mennydörgés irdatlan robaja volt.
Ezután már csak én álltam a sziklaszirten. Egyedül.

Ez nem egy történet, nem igazán, talán nem is
történt meg, vagy legalábbis nem velem.
Mindenesetre ha ezen a parton sétálsz és betérsz valamelyik apró,
sómarta fogadóba, rendelsz egy jó kupa sört - talán kettőt is,
szóba elegyedsz a tengeri medvékkel és hajóskapitányokkal, akik a kopottas asztaloknál
kártyáznak és káromkodnak, akkor hallhatsz olyan történeteket, melyeket
a szél suttog a hullámok felett.
Meséket, melyeket a teknősök, kagylók és kövek hallgatnak.
Hallhatsz szirénekről, hajnalban feltűnő fekete hajókról, melyeken nincs vitorla,
regéket arról, hogyan aratnak a rákok a tenger mélyén, és
miként fordul a tintahalvadászok szerencséje teliholdkor. Ha nemcsak magadnak,
hanem nekik is fizetsz néhány korsóval, akkor talán mesélnek neked egy öreg tengerészről,
aki bánatában, hogy fiát elragadta a tenger, levette magát a mélységbe.
De biztosan nem mesélnek neked a fiúról, aki titokban tért vissza, egy szörnyű vihart túlélve,
nem mondják el, hogy meg akarta lepni édesapját, aki halottnak hitte, nem mondják el,
hogy látta őt, amint a tengerbe veti magát, és nem szólnak arról sem, hogy
a fiú ezután minden viharban újra és újra visszatér ahhoz a szirthez.
Bánata és emlékei minden alkalommal fakulnak, mint a szürke ég maga, egy nap talán
el is tűnnek örökre,
de ő mindig ott lesz, ha zúg a tenger és morajlik az ég.

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


kaszapeter(szerző)2016. október 5. 14:45

Köszönöm, Motta! Igazán örülök, hogy tetszett.

Üdv,
Peti

Motta2016. október 5. 11:39

Nagyon szomorú mese /?/ nagyon szépen megÍrva.
szÍvvel olvastalak
Motta

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom