Tölli Dávid

Elmúlt

Sokat töprengtem, hogy miért,
de már nem számít, csak kiért.
Nem akarok közhelyeket,
csak megtalálni helyemet.

Szeretnék boldog lenni most,
várok és várok, elég volt.
Szeretném, ha boldog lenne,
nem lehet, részem van benne.

Legyen boldog, nekem nem fáj,
szebb lesz akár az üde táj.
Nem leszek én se egyedül,
neki, kivel moziba ül.

Egy igazi úr szememben,
látom, ahogy szeme rebben.
féltékeny voltam én reá,
de már másképp nézett ő rá.

Én voltam a vak, a hibás,
nem vettem észre, hát ki más.
nem adtam meg valamit, azt,
mi kellett, csak a hasztalant.

Az élet szép, sokan mondják,
igaz lehet, hogy csinálják.
Ha tehetném, harcolnék én,
a csata vesztes, de már vén.

Azt ami volt, már nem lehet,
pedig kívánnám, mind elvett.
Bocsásson meg az élet mind,
mit elkövettem, messze vidd.

Vidd el távol, de az emlék,
maradjon szívében, rémkép.
Én élek majd tovább, ahogy
szeretettől megfosztva, hogy...

Beszélgetünk eleget még,
bár a tűz már csak nálam ég.
Elrejtem, nehogy égesse,
fájó jelent felébressze.