Lakatos Zsolt

Egyetlen péntek

Azt álmodom, hogy bolond vagyok. Nem nehéz.
A száj lecsüng és megremeg. Egy kedves nő két
szendvicset csinál nekem, csak nekem, és senki
másnak. Nem tudom, mit rak bele, meglepetés,
de velük nekivágok a világnak, pedig csak két
szendvics az egész.

Tudod, azt akarom mondani, hogy hiányzik
valaki. Hiányzik valaki a gépteremből, az
asztalterítő sarkáról, aki szembe néz velem belül
és kívül. Aki visszajár hozzám, mint egy szellem,
aki ott felejti az ablakon leheletét - az üvegén:
míg a keret körbefutja, kívül-belül te meg én.
De, tudod, annyira hiányzik, hogy már nem is.
Először a fagylalttal voltam így, aztán eljutottam
az emberig. A lépésekre már nem emlékszem,
az első meglepett, az utolsó már nem érdekelt.
És már nem is koncentrálok, mert minek is?
A szinapszis végleges. Az éjszaka röntgenkép
a szívemről. A szobám utazás - ők jönnek-
mennek, de nekik ez úgy sem kell, én utazom
egy leheletnyi hangulaton a kávék és cigik közt.
S most muszáj levegőt vennem, mert
besűrűsödik, amit mondani akarok, és
szeretném tisztán lenyelni még ezt a kortyot,
aztán egy hosszú füstös monológgal belehelni az
ablakot - az üvegét: míg a keret körbefutja,
kívül-belül törik szét.