Soltész Nikolett

Kételyek

Itt vagy velem, de mégis messze jársz,
Bízhatnál bennem, nem tudom, mire vársz,
Minden nap összetörsz, de te vagy, aki egyben tart,
Azt hittem, ismerlek, de lelked nem tudom, mit akar.

Szavaim üresen visszhangzanak a falakon,
Nem engedsz közel, van mitől tartanom,
Ölelő karjaim némán zuhannak vissza,
Nem érted, miért érzem magam eltaszítva.

Nem kérek sokat, csak ölelj néha szorosan,
Ha kérdezek tőled, csak hallhassam a hangodat,
Érj hozzám úgy, hogy remegjen a lelkem,
Egyet kérek csak, ne rekessz ki engem.

Nem éreztem soha, amit most érzek irántad,
Csak Te és Én vagyunk ebben a világban,
Örökké kellesz, hisz te vagy az egyetlen,
Nem érted, miért nem hiszed ezt el nekem.

Tudom, hogy szeretsz, látom a szemedben,
Benne a vágy minden érintésedben,
Akarom, hogy akarj, mindennél jobban,
Pont úgy, ahogy csókoltál, akkor Júniusban.