Pogány Fanni Zsófia

Szókimondó billentyű

"Játssz még a zongorán!" - suttogta fülembe.
Rágyújtott egy cigarettára,
az ablakhoz állt.
Nézett a távolba; valami bántja.
Azt gondolná az ember,
megszokott és szeretett dallamunkat felidézni
ilyen pillanatban mennyire egyszerű.
Nem sejtette, gondolataim merre jártak,
hogy hallgattam volna még selymes hangját,
ahogyan kérlel:
játsszam imádott dallamait.
Az ujjam a billentyűhöz ért.
Mintha minden minket nézett volna:
az óra, mit oly nagy becsben tartott,
közös képünk
a túlcsicsázott, faragott tölgyfaasztalon,
s az elszáradt rózsák,
melyekkel minden nap meglepett.
Szemét lehunyva hallgatta,
ahogy billentyűről billentyűre haladtam.
Imádtuk hallgatni.
Imádtuk minden pillanatát,
mintha rólunk beszélne titokban,
s mindent kimondana helyettünk e dal.
Még csak a felénél jártam,
mögém állt.
Nézte, ahogy játszom a zongorán.
Lehet, hogy sejtette:
valami nincs rendben.
Átnyúlt vállam felett,
elnyomta cigarettáját a hamutálban.
Vállamra tette kezét,
nem tudom,
a dallamok másképp jöttek.
Az érintése nem volt a régi.
Nem mutathattam ki,
mennyire fáj szótlansága,
s mennyire hiányzik mosolya.
A dal végéhez értem.
Lenyomván az utolsó billentyűt,
mintha azzal együtt a szívem állt volna meg.
Egy puszit nyomott a fejemre.
Elővett egy újabb cigit,
s rágyújtott.
Kifújta legelső füstjét:
"Bármit mond s hitet el veled e dal,
mindaddig nem érdekel,
amíg rólunk s értünk szól."