T Tamás Ferenc

Néma üvöltés

Néha csak úgy járok az emberek között,
És csak nézelődök körbe-körbe.
Látom az emberek szemében a megfakult fényt.
A valaha volt hit és remény elvesztését.
Látom, hogy szólni senki sem mer.
Csak egy dolog marad: a néma üvöltés.

Látom a tizenéves kamasz fiút,
Akin megint keresztülnézett az a lány,
Kiért szívét-lelkét kitenné,
És tenyerén hordozná,
De fájdalmát tilos kimutatnia,
Egy a megoldás: a néma üvöltés.

Látom a magányos asszonyt,
Kit férje több éve elhagyott,
Most egyedül számlálja napjait,
Nincs kihez szólnia esténként,
Könnyei már régen elszáradtak.
Egyedüllétében csak egy marad: a néma üvöltés.

Látom a fáradt, agyongyötört apát,
Ki munkahelyéről vánszorog haza,
Hogy legalább álmában lássa apró gyerekét,
És pár szót beszéljen az apróság mellett éjjel-nappal
Őrködő, szeretett feleségével.
De tilos szólnia, így csak a néma üvöltés marad.

Látom az özvegyasszonyt,
Ki lassan már mindenkit eltemetett.
Nem maradt senkije, akit szerethetne.
Nem maradt semmije, ami még fontos lenne.
Egyre csak öregszik, egyre csak fárad, egyre csak gyengül.
Várja már az utolsó erőfeszítés: a néma üvöltés.

És végül látom e verset olvasó embert,
Ki csendes éjben keres menedéket.
Csak böngészve keres valami meghatót,
Mely a szívéhez szól.
De a környezetében mindenki alszik,
Így őt is várja már a néma üvöltés.