Radics Ferenc

Egy diófa emléke

Ifjú diófa volt, szép dísze a kertnek,
harmincéves korban ilyen növény gyermek.
Tűző Nap ellen árnya menedék,
madarak pihenték ágai rejtekét.
Levelei között bogarak bújtak,
békés léte felett évszak idők múltak.

Bűne annyi volt, hogy levelét szórta,
hisz élete része ez szép ősz idején,
hogy teste árnyat adott a földnek,
enyhülést nyújtva ziháló tüdőnek.
Mert ágain sokszor apró dió termett,
nagyobbat adni kért volna türelmet.

Barbár gondolat ötlött a fejbe,
hogy szív ezt hogy is hagyhatta jóvá,
ostobaság hályoga ült ki a szemre,
gyilkos eszközt adva durva kezekbe.
Gépfogak tépték szép erezett húsát,
hogy tomboló lángok fagy ellen marják.

Legalább összeadták volna tölggyel,
mely adott volna hozzá glóriát,
testébe faragtak volna képeket,
őrkapuként állna századokon át.
Készült volna belőle hordó,
mely szőlő vérét óvva fogja át,
vígnak, búsnak italoltárán
feláldozta volna újborát.

Nimfák hullattak levélkönnyeket,
bogarak siratják madarak gyászát,
gyomot visel a föld, szép virágok átkát.
Haldokló fa lelke átkozza gyilkosát,
kivághat fát, de nem tűzre diót,
fázzon a tűz mellett lelketlen idiót.