Az eltévedt utazó
Fehér szirmok ciklus
Átszűrődik a komor, sötét, bársony
Vásznon az elhalkult szavak
Sorokba rendezett vonala,
Míg a szél tépázza a kihűlt tájon
A fákat - mily néma holtak! -
S a hang félő - mint egy vak zongora.
Közel s távol bolygó lelkek
Megdermedt hada rop táncot,
Halál-keringő ez, vonagló fuvola-bál
Csiripel mély elégiát, s mennek,
Meg nem állnak, elnyűtt ráncot
Nem hagynak sehol maguk után.
Félig görbült gerincek a betűk,
Mik dallamot faragnak
A szavak elején kígyózva,
Szentségük ki tudja, hoz-e derűt
A szélben táncoló halottnak,
Ha ajkáról Kedvese fülébe hullnak.
Az utolsó falevél rég avarba hullt,
Nyomát se látni már sehol
A pihenő földön,
A kopasz gazdája hótakaróba bújt,
Alatta elszórt képeket a múlt emlékké pakolt,
Majd előbújt. Az emlék a börtön.
...
Nem, mint béka, úgy élt, hogy majd
Megfagy, s az első napsugár
Kókadt színére folytatásra lel,
Hanem, mint elhűlt lét, mint megfonnyadt,
Majd feltámadt ember a vánkosán,
Ki mindent a rácsok mögül a semmibe lehel.
Ki a tavaszi virágok illatára zöld
Rügyet bont, és otthont ad
Annak, ki korábban rátalált,
S ki alatt mindent még mindig zár a föld,
Hogy táptalaj legyen, egy falat
Étel, mi az egyesülésre vár.
Az utolsó emlék volt az utolsó falevél,
Az utolsó fa, egy eltévedt utazó
Rakta le létének kis szeletét,
Hogy új kis virágokkal - mily hófehér! -
Csíráztassa tavaszát. Így még a fakó
Ágak közt más is biztonságba ért.
2017. február 6.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!
Golo2017. szeptember 21. 22:09
Kedves Viktoria!
Ertekes versedhez szivvel es zeretettel gratulalok: Radmila /2/
feri572017. szeptember 21. 11:23
Nem, mint béka, úgy élt, hogy majd
Megfagy, s az első napsugár
Kókadt színére folytatásra lel,
Hanem, mint elhűlt lét, mint megfonnyadt,
Majd feltámadt ember a vánkosán,
Ki mindent a rácsok mögül a semmibe lehel.
Csodálatosan szép sorok Viktória
Remek emlékezésversed
Első szívvel olvastam.
Feri