Kalmár Gábor

A bárka

Egy roskadozó bárka a jeges tenger közepén
Hánykolódik erőtlenül sötét éjek idején.
Közelegvén a hullám, játszadozni kezd vele,
Kedvtelésből megnézi, valójában szenved-e?
Alányúlván a bárkának, a magasba emeli,
S távozása előtt még a hullámvölgybe löki.
Zuhan a bárka, s mintha betonfalnak szaladna,
Úgy ér vizet végül, mintha ezer felé szakadna.
Ám a bárka tovaúszik, sérülésnek nincs nyoma,
Kemény fából faragták, panaszkodni nincs oka.
Kibírt ő már többet is, fagyos tenger jégvizét,
Fagyos tenger jégvizének kínkeserves hidegét.
Némán álló deszkák, mennyi kínt bírtok el?
Külseje e bárkának tán sosem korhad el,
Bár deszkáinak teljességét áthatja a hideg,
S az áthatoló hidegtől a belseje is rideg.
Ridegség ám ide vagy oda, megyen útján tovább,
Mert ha megállana, nem tartozna már sehová.
Így a vándorok egyike, ki keresi önmagát
Bánatviharokon, fellegeken és sűrű ködökön át.
Süvítő szeleket legyőzve, megtépázva és gyengén,
De mégis továbbmenvén, múltját elengedvén
Folytatja útját a magányba,
Remélve, hogy nem lesz mindig ily árva.