Tormási Viktória

Küzdj!

Fehér szirmok ciklus

Kedves vagy te a számomra,
Kedvesebb, mint voltál régebben.
Kezem kezedbe, ujjaim ujjaidba csúszva
Fagytak meg a tavalyi télben.
Mert kellettél és kellettem neked,
Szerettél, szerettelek, és veled
Ígértem meg száz és száz ígéretet,
Miknek dallama mindmáig égetett.
Szeretsz és szeretlek, összefonódtunk,
Titokként estünk a világnak, voltunk
Egymásnak és magunknak a sötét szobában,
Az érzelmeket nem tartottuk kordában.

Csendes és szelíd glóriába martak a szelek,
S nem tagadom, máig nem épp értettelek.
Nehéz haraggal rántottuk a kardot
Egymás ellen elő, de a harcot
Nem egymással, csak magunkkal vívtuk,
Mert önző csatákba hajszoltuk
A békét. Menekül az ember,
S hogy megnyugvásra lel,
Ez a menedék a vihar közepén,
Bár nyugodnánk már ezen év telén!

Téged megsebeztek, elhagytak, és sír a szél,
Hogy kapaszkodsz a fájdalomba valamiér´,
Nem is tagadod. Áldozol minden nap
Az életnek, mit magadban siratsz,
Kedvesem, én meg csak állok és várok,
És mindegyre kizárom a világot.
Mi kell végre, mondd? Mi kell, hogy egy nőt
Porig égess magadban, kinek haszna nőtt
A te kínodból? Összecsuklik a térded
És nem állsz fel. Sírsz és nem érted,
Hogy én nem értem a lényeget?
Az emlék a börtönöd, a végzeted?
A hittel áldott jövőkép,
Minek áldozol, szép,
De előtted áll, és volna ok és annak miértje, amiért
Fel kell állnod, hogy küzdeni tudj a boldogságodért!