Kardos Győző

Karácsony

Mikor gyermek voltam,
Már alig vártam a fenyőfát,
Hogy beköltözzön a szobába,
S felöltözzön az alkalomra,
Csillogó-villogó ruhába,
Feldíszítve az ünnepre.
Csodaszép volt. Az ablakon át
Esténként ráült a félhold.
Alatta piros alma és dió,
Meg minden-minden, ami jó.
Ágain gyertya égett.
Arcomon a pír.
Mert ebben az évben
Sok rosszat tettem,
Így év végén biztos, hogy
Számot kell vetnem.
Eszembe jutott, hogy tavaly,
Mi minden jutott. De ezek után?
Lesz-e a fa alatt ólomkatona?
Vagy nagyapám kézzel faragott falova?
Ki tudja? Ki tudja? Ki tudja?
Ezen a szent napon a sok rokon
Egymásnak adták a kilincset.
Én meg, vártam a kattanó bilincset,
Mert tudtam, hogy a bűnre jő büntetés.
Vajon mennyi lesz? - Sok, vagy kevés.
A búbos kemencében ropogott a venyige,
A szobát átjárta, betöltötte annak melege.
Én mégis fáztam, dideregtem,
Aznap nem is ittam, nem is ettem.
Eszembe jutott mind az, amit tettem.
Ezért félrehúzódva egy sarokba,
Magamba roskadva, vártam az ítéletet.
Ehelyett, valaki megfogta kezemet,
Majd felemelt. - Én csak szálltam, szálltam,
Senkit sem láttam, csak a fenyőfát,
A hold sugarát, a gyertya táncoló fényét.
Éreztem a kemence melegét,
Valaki tenyerét, de legfőképpen,
Isten, a lélek örökké való szeretetét.