Udvardi Kiara

A két vonat

A végtelen útnak két oldala közül
Az egyiken tülekednek az emberek,
Ám ezen egy lélek nincs olyan, ki örül,
A könnyek olyanok, akár a tengerek.
Csupa szenvedés, nyomor és kín,
Ezen az úton robog az egyik vonat,
Itt ülnek, sehová sem vezet ez a sín,
Az út mellett minden csak rohad.
Az útnak két oldala közül
Már csak ezt látják, ezt érzik az emberek.
Az öröm fölött fájdalom kerekedik fölül,
Az idő pedig egyszer csak végleg elpereg,
S akkor már sosem lesz meg a másik vonat,
Mi a boldogság útján zakatol, robog,
Ahol utat mindenki nevetve folytat,
S ahol senki sem sír, nem zokog.

Az útnak két oldala közül
A másik fénylik, de nincs ott szinte senki.
Az égen tündöklő azúrkék madár röpül,
Ki csakis a boldogság himnuszát zengi
Szüntelen, sokan mégsem hallják meg őt.
Más zene itatja át a panaszkodók fülét:
Szüntelen szenvedés, siránkozás, csőd.
A süket csak ezt érti, dobolja dühét.
S vak is, nem látja az élet csodáját:
A gyermekek kacaját, a virágszirmok lágyságát,
Az újra eljövő napfelkeltét, a szerelem szobáját,
Így örökkön élik lelkük válságát.

Mert az útnak két oldala közül
A másik fénylik, de itt nincsen senki,
Pedig elférne mindenki.