Szerző
Tolnai Tamás

Tolnai Tamás

Életkor: 48 év
Népszerűség: 13 figyelő

Adatlap

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 402 alkalommal nézték meg.
Publikálás időpontja: 2018. április 15.

Megosztás

Szerzői jogok

A vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével, nonprofit céllal szabadon utánközölhető.

A vers átdolgozásához a szerző engedélye szükséges.

Címkék

Ehhez a vershez még nem tartozik címke.

Kedvencnek jelölték (3)

Keress pénzt online kérdések megválaszolásával! (x)

Tolnai Tamás

A harangláb-erdő titka

Elkopnak lassan a régi élénk színek,
nem dobbannak többé heves, kedves szívek.
Ne maradt több fehér, csak fekete és szürke,
s a remény a rontást tovább nem tűrte.

Számkivetett sorsok üldözik a létet,
a pusztulásra nem kötve lassító féket.
Hitvány konokság kíséri a mámat,
s ritkán hagyja el káromlás a számat.

Várom a jövőt! Néha kétségbe esve,
néha reménnyel telve, néha elkeseredve.
Csendes magányom nem értik a népek,
majd egyszer beszédesek lesznek az emlékképek.

Fürkészve járok magányos utakon,
nincs éltető víz kiszáradt kutakon.
Kopár házakat, szürke utakat látok,
s nem taszíthat félre semmilyen átok.

Egyre messzebb megyek, véget ér a rét,
bámészkodva telik sok óra, nap és hét.
Furcsa alakok, torz kőszobrok várnak,
mellettem ítélő angyalok szállnak.

Hideg szélcsendben furcsa érzés fog el,
utamból valaki métereket lop el.
Figyelem a létet, mely fura alakot ölt,
hirtelen a pillanat, amikor meglátom őt.

Egy fának dőlve kémlel a halál,
nem ordít, mint vadászó sakál.
Lesve rám néz, de nem törődik velem,
sújtó kaszáját nem látja a szemem.

Fejét elfordítva nyugodt hangját hallom,
nem nézi lassan ráncosodó arcom.
Lassan mozdul, pedig útját el nem állom,
csendben találhat rám takaró álom.

Így szól: "Hagyj utamra mennem,
nem hiszitek, de nekem is van lelkem.
Nem érted jöttem, csak pihentem egy kissé,
s tudom, hogy nem válok, nem válhatok kinccsé.

De téged kérlek, engedj most utamra mennem,
nehéz dolgokat kell még ma megtennem.
Vár rám a munka, a gyötrő teher,
melynek súlya néha lábamról lever.

Nem érted jöttem, nincs okod félni,
tíz évtizednél is többet fogsz élni.
Lesz majd boldog napod, csak bízz pár évet,
s eléred a túlsó parton lévő révet.

De most engedj! Szomorú utam vár,
előttem három ítélő angyal jár.
Ha nem végzem a munkám, rajtam kérik számon,
egyre nehezebb a nyakamba rótt járom.

Kérlek, engedj most utamra mennem,
nehéz titok gyötri az én lelkem.
Halandó ember rég nem érthet semmit,
engedj utamra, nem kérek, csak ennyit."

Nem szóltam, csak hagytam tovább menni,
jó volt most kicsit szabadnak lenni.
Utána néztem, újra hittem a világot,
ismét láttam néhány színes virágot.

Majd némán, lopva utána indultam,
nem bánkódtam, de nem is vidultam.
Lépteim egy zegzugos erdőbe vezettek,
füleim minden zajra élénken neszeltek.

Végre hallottam az iménti hangot,
ledobva magáról a pusztító rangot.
Megszeppenve, szinte sírva beszélt,
s láttam a valódi természetét.

Fa mögé álltam, hogy ne lássa az arcom,
ne lássa, hogyan vívom kíváncsi harcom.
Kíváncsi voltam, hiszen megsajnáltam,
a választ mit kerestem, most megtaláltam.

Ketten álltak bárgyú, szomorú szemmel,
egybeolvadtak az éjszakai csenddel.
Szürke sziluettek fájlalták a létet,
magukba zárva sok fájó emléket.

Az ismert hang szólt: "Ne tedd ezt velem,
átkozva ejtik már évek óta nevem.
Szeretni szeretnék, kacagni a légbe,
nem bujkálni folyton sűrű, sötét éjbe.

Ne légy velem konok, adj esélyt a jóra,
hogy szépen felelhessek minden hívó szóra.
Adj új reményt, ne öld meg az álmot,
ezerszer megfizettem már a büntetővámot.

Mégis kínzol, folyton gyötörsz engem,
ne kelljen már újabb lelkeket szednem.
Gyötör a bánat, a sok síró szó,
nem tudják, hogy bennem is él a jó.

S most itt állok a harangláb-erdőbe,
belebújok minden átkozott redőbe.
Évek óta kérlek, engedj végre élnem,
hogy ne kelljen minden újabb nappal félnem.

Adj időt, reményt, és adj nekem hitet,
hogy ne törjek össze többé oly rengeteg szívet.
Oldozz fel végre, engedj utamra mennem,
ne kelljen többé rút dolgokat tennem."

Majd elhallgatott, csend lett a szürke fák között,
gomolyfelhő lengett kettejük fölött.
Kopott erdő a szánalom szirmait szórta,
a halál könnyét a szél tovahordta.

Most egy női hang szólt: "Fiam, tudod, nem tehetem,
bár új életet teremthet leheletem.
Én vagyok a kezdet, te vagy a vég,
mióta összeállt a föld és az ég.

Így kell ennek lenni, nem tehetek róla,
pedig hidd el, könnyezek a kérlelő szóra.
Majd akkor lesz nyugtunk, ha elpusztul a világ,
nem lesz állat, erdő, ember, nem nyílik több virág.

De addig próbálj meg boldogan élni,
az élettől szépen bocsánatot kérni.
Gondolj a szépre, az ölelő karra,
mellyel én védtelek, hogy ne kerülj bajba.

Óvd ezt az erdőt, neveld a fákat,
de ne eresszen benne gyökeret a lábad.
Ez az otthonunk, itt él a családunk,
ki nem árul el minket sosem csalárdul.

De nem oldozhatlak fel, még nem tehetem,
ám neked adom minden szeretetem.
Ölellek, védelek, ameddig csak bírlak,
s bocsásd meg, ha néha nagyon szidlak.

Ám évente adok neked ötven napot,
akkor megpihenhet rég elfáradt karod.
Családoddal lehetsz, óvhatod a létet,
lakatra zárhatod a múlást hozó mérget.

Ennél többet sajnos nem adhatok,
eléd könnyebb utat nem rakhatok.
Ha bánatod van, hozzám mindig jöhetsz,
nagyságoddal a kéklő égig törhetsz.

De fel nem oldozhatlak, hisz ez a világ rendje,
óvjon téged a harangláb-erdő csendje.
Kedves erdész vagy te, ki csak a dolgát végzi,
az erdő szépét mosolyogva nézi.

Elmúlt az idő, mennem kell, holnap újra jövök,
a rút világba magamnak utat török.
Fogadd el az ötven napot, nem adhatok többet,
s megkapod a kért, nyugtató csöndet."

A fiára nézett kérdőn, választ várva,
kezeit közben ölelésre tárva.
Mind ketten sírtak, ölelkezve álltak,
talán csodára, talán új hitre vártak.

Szipogva szólalt meg: "Elfogadom, anyám,
nem szól ellened rosszat a szám.
Legyen ötven nap, de én döntöm el mikor,
az napokon nem lesz végső sikoly.

Ne várj új lelkeket, mert szabadságra megyek,
várnak rétek, tavak, völgyek és hegyek.
Kószálás helyett végre a családdal leszek,
nem zavarnak majd rémítő neszek."

Csókot dobva, könnyes szemmel elköszöntek,
egymásra béklyót nem kötöztek.
Néhány pillanatig öröm szállt a légbe,
s gyönyör volt a várakozó éjbe.

Miután egyedül maradt, felém fordult,
könnyes arca még most sem torzult.
Rám tekintett némán, majd magához intett,
szívemben éreztem egy gyönyörű kincset.

Szólt: "Utánam jöttél, már tudod a titkomat,
nem zúdítom rád minden szitkomat.
Örülök, hogy kiderült, vártam már régen,
s most néhány csillag is örül az égen.

Egy ősi átok marja az én lelkem,
nem bánhatom meg soha, amit tettem.
Meg nem bánhatom, de bánkódok miatta,
fájó könnyem az erdő talaját itatta.

Szomorú szívem itthon néha táncra perdül,
ilyenkor a lelkemben vidám dallam csendül.
Szeretem a fákat, az erdőt, a mezőt,
s nem borítanék rá soha szemfedőt.

Nem tehetem! Átkos munkámban nem pihenhetek,
csak néha ülve fáradtan liheghetek.
Elkerül a gyengédség, elkerül szép álom,
a feloldozó nagy csodát már cefetül várom.

Ne félj tőlem, nincs okod rá semmi,
engedni foglak szépen hazamenni.
De terjeszd, kérlek, hogy nem vagyok rossz,
csak a nevem, mi félelembe hoz.

Apám nincsen, anyám a természet,
minket nem fedett még soha az enyészet.
Voltam boldog ifjú éveimben,
beleveszek néha az érveimbe.

Tönkretettek a háborúk, félnek éntőlem,
pedig csak a munkámat végeztem, ha öltem.
Én vagyok a halál, magányosan járok,
de álmaimban én is felhőkön szállok.

Kérlek, terjeszd, hogy én is jóra vágyom,
akit elviszek, azt magam is szánom.
Próbálok mindenkinek békességet adni,
de tudom, hogy sohasem fogom ezt visszakapni.

Hová tűntek a vágyak, a napok, hová az évek,
hová lettek a régi szép remények?
Évezredekig szinte alig volt dolgom,
nyugodt volt a lélek nyugodt az otthon.

Volt családom, s ők tudták: ez a dolgom,
nem volt szinte semmire gondom.
Erdőt, mezőt jártunk, virágot, fát neveltünk,
s a napok végén jókat nevettünk.

S most nincs semmim, csak az erdő és az anyám,
ősz foltok vannak rég fekete haján.
De ötven napra visszakapom a családom,
s eljöhet hozzám pár régi barátom.

Most menj, várnak, hosszú még az utad,
elméd újat keres, nagy titkokat kutat.
Ha vendégként jössz, örülök majd neked,
asztalomnál mindig akad helyed."

Elköszöntem, elindultam csendben,
gondolataimat lassan rendbe szedtem.
Ahogy kérte, hirdetem, hogy nem rossz,
hosszú életem remélem megváltást hoz.

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom