Kovács Dávid (Delor)

Igaz Vándor

ars poetica 2.0

Ködös éjen komorak
az órák.
Posztóját érik
az eperfák, cibálják
rókák.
Vándor robog át itt,
fűzfa útján, kuvikzajban
mereng múltján.
Talpa alatt sár,
bogáncs.
Tudja már a lépést,
arcát szövé a korai
ránc.
Mégsem kedvez néki
az ördöggel való.
Nem tánc ez, pusztán
csalfa ló.

Van népes brancs,
kiknek nem dukál
e holdfényes udvarnál
se sors, se lakoma,
hisz nem minden
cimbora s koma.
Amott egy bundás.
Foga rágva zakatol,
ej, a teremburást
elkapja egy lator.


Mégsem terítik.
Nem jő a bús tor.
Megszokott szín ez,
ész se tud mikortól.
Ősanya süvít csak:
Ásít, vagy ez lenne
sóhaja?
Bármi is kései
óhaja vagy baja,
éjsötét vadonban
szitokszó e banya.

Zöldellő szemét nem
érik csillagok.
Takarják azt lombok,
az elmúló nappalok.
Akár a magok, föld
alól törhet csak, ha
nem érik fagyok.
Levenné kalapját, fejét
mártva hűsbe,
angyalok vigyázzák, míg
testében a tüske.

Lantja lesz talán az:
áldott hant, távoli tenger
malmának keresztje.
Mégsem haragszik arra,
ki hajnalán mérgezte.
Utazónak lett ez
vajh teremtve?
Küldetése az, mely
kegyelembe vette, s
nem vette figyelembe,
mily verembe tette.
Étkét jó előre talán
már megette.
Szívében mind, ki őt
egykor tisztán
szerethette.