Lelkes Miklós

Ha meggondolom...

Ha meggondolom, nincs prózai lélek:
érzések, vágyak mind versekként élnek.
Az öröm is vers, akárcsak a bánat,
s a szerelem, e rejtélyes varázslat,

s mikor dicsekszik a beért cseresznye
pirosával, s rigófüttytől a csendre
ezüst hangjelek itt-ott hullnak, s égnek -
mily szépség-vers cseng szívnek, messzeségnek!

Vers szülhet embert, ki szemekbe néző,
s az Időt látja akkor is, ha késő,
s kinek fájdalmas, amikor kiáltó
tolvajok által meggyalázott zászló,

s megért jelent, hogy ferdített meséket
miért hazudik markolni kész Érdek,
s akinek kín, ha népe lent, mocsokban,
hol sunyiság s gyávaság együtt ott van.

Olykor a vers lélekhomályban ablak:
lehetőség ébresztő pillanatnak.
Kitárul, fénylik? Mindjárt be is zárul?
Az nem is ember, aki fényt elárul...

Csak az ember, akiben ott a lélek,
s szépség-vágya múltat, jelent megérthet,
s a lélek-vers nem lehet jelen foglya:
Szépség-hittel néz tájra, csillagosra.

Versekben élsz, ha ember vagy. Nem érted?
Vágy, álom, emlék, vers - együtt a Lélek,
Pokolból menekülő szépség, amelyben
együtt érthető, s még megérthetetlen.