Boros Ágnes

Bárcsak tudnád!

Bárcsak itt lennél, látva könnyeim,
amik tükrözik igaz érzéseim!
Itt ülnél velem szemben halkan
a gyertyafényben, mozdulatlan.
Nem mondanék semmit, hallgatnék,
csak mélyen a szemedbe néznék.
Hallgatva bár, de elmondanék mindent,
s megértenéd, hogy a csend mit jelent.
Többet elmondana minden szónál,
s megtudnád, mire nem számítottál.
Nem gondoltad, hogy szívembe zártalak,
s könnyes éjszaka hányszor vártalak?
Hogy gondolatom körülötted forog,
hogy akaratlanul is a rabod vagyok?
Rabul ejtett a neved, a mosolyod,
a zöld szemed s minden mozdulatod.
Nem vettem észre, de önként mentem,
rabod is már önként lettem.
De teérted még ezt is vállaltam,
érted még szívemet is kitártam,
pedig tudtam, hogy nagyon fog fájni,
hogy szívem száz darabra fogod cibálni.
Nem tudtad, csak én tudtam,
de a pillanatért még ezt is vállaltam.
A pillanatért, mikor veled lehettem,
pedig neked még akkor sem kellettem.
Nem tudtad, de már tudod,
elmondok mindent, ahogy hallgatok.
Még e sorokat írtam, te minden voltál,
ahogy most a Nap, úgy rám ragyogtál.
Ahogy az esőcsepp ragyog a fűszálon,
hagytam, hogy a könnyem is úgy csillogjon.
Te voltál a szellő, mely suttog fülembe,
te voltál az egyetlen gondolat a fejemben.
Te voltál minden érzés, mi szívemben élt,
az érzés, ami viszonzást remélt.
Még én reméltem, te játszottál,
míg nekem hízelgő szavakat mondtál.
Rabod lettem, vagyok s az maradok,
hisz az érzéseimtől nem szabadulhatok.