Pásztor Mónika

Vihar söpört végig szemed fagyos sivatagán

Harcoltam! Ó, de hogy harcoltam én ellened!
Minden erőm latba vetve elküldtelek!
S kellett inkább az egyszerű, a szürke.
Vihar söpört végig szemed fagyos sivatagán.
Arcomba csapott gúnyos, büszke mosolyod,
S mint vert sereg, visszavonultál.

Ó, de már látom, nem győzhetlek le én,
Hisz büntetlenül nem téphetem ki
Tulajdon szívem s lelkem másik felét.
Magaddal vitted lélegzetem, fuldoklom,
Jól tudtad, hiányod tébolyba taszít,
S harcunkba magam is belebukom...

Oly kietlen, üres most a lét,
Távolodó alakod nyomán sorra elenyész
Az egykor színekben pompázó,
Vadvirágos táj.
Szívem pedig jéghideg,
Fagyos, akár a nesztelen halál.

Nem, nem küzdhetek ellened tovább,
Mint, ahogy magam ellen sem tudok.
Tégy hát foglyoddá, s éljünk inkább
Esztelen, örvénylő őrületben tobzódva,
S tán viharunk idővel békévé halványul,
Míg lázadásaim szelíden karjaidba omlanak.