Vihar söpört végig szemed fagyos sivatagán
Harcoltam! Ó, de hogy harcoltam én ellened!
Minden erőm latba vetve elküldtelek!
S kellett inkább az egyszerű, a szürke.
Vihar söpört végig szemed fagyos sivatagán.
Arcomba csapott gúnyos, büszke mosolyod,
S mint vert sereg, visszavonultál.
Ó, de már látom, nem győzhetlek le én,
Hisz büntetlenül nem téphetem ki
Tulajdon szívem s lelkem másik felét.
Magaddal vitted lélegzetem, fuldoklom,
Jól tudtad, hiányod tébolyba taszít,
S harcunkba magam is belebukom...
Oly kietlen, üres most a lét,
Távolodó alakod nyomán sorra elenyész
Az egykor színekben pompázó,
Vadvirágos táj.
Szívem pedig jéghideg,
Fagyos, akár a nesztelen halál.
Nem, nem küzdhetek ellened tovább,
Mint, ahogy magam ellen sem tudok.
Tégy hát foglyoddá, s éljünk inkább
Esztelen, örvénylő őrületben tobzódva,
S tán viharunk idővel békévé halványul,
Míg lázadásaim szelíden karjaidba omlanak.
2015.
Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!
Demonboy202018. június 27. 19:45
Szívvel gratulálok :)
feri572018. június 27. 07:42
Csodálattal és ámulattal olvasom nagyon szép vágyakozás versed.
Óriási nagy szívvel jelöllek kedvencnek .
Kedves Mónika, Mától a Figyelőmben követem remek verseidet.
Nagy szeretettel várlak én is .
Tisztelettel
Feri
Törölt tag2018. június 26. 18:41
Törölt hozzászólás.
41anna2018. június 26. 17:02
Szívvel olvastam versed ❤ !
Maradok szeretettel,Melinda