Lelkes Miklós

Fűpillanat

Napkorong. Olvadó arany.
Az árnyékoknak szárnya van.
Mind indul, majd megáll, marad.
Légben kaszál fűpillanat.

Az életem csak csöppnyi lény
fűpillanatok rejtekén.
Indul, megáll, sóhajt, marad.
Szétszór a tájon magvakat.

Szétszórja, amit örökölt
őseitől. A csend, a föld,
villanó víz, égszemű kék
csodál egy nyári hó-mesét.

Oly hó-mesét, fehér mesét,
mely senkinek sem kell ma még,
s az is lehet: holnap se kell,
de nem is vágyik fénybe fel.

Kit mostani táj megtagad,
ma az szabad, csak az szabad,
s mához hasonló holnapok
sora mind-mind úgyis halott.

Virág hallgat. Virág zenél.
Piros szirom egy szívhez ér.
Ma még mese, csak vágy-mese
a Szépség csillaggyermeke.

Ma csak mese, de jön, de lesz,
s Idő szépséget észrevesz.
Föld átölel élő magot,
s az ég ujjongó Csillagot.

Ha nem hiszed, hát nem hiszed.
Nem cserélnék veled szívet
fű-pillanatok rejtekén -
gazdagként is te vagy szegény:

eladtad lelked és hazád
sunyi alkuk láncain át,
s nem létben is vérzik s zokog
Keresztfán maradt Krisztusod.

Virág hallgat. Virág zenél.
S volt Idő remény-rejtekén
hószín mese. Fehér mese.
A Szépség csillaggyermeke.

Volt rét-hazám, volt hegy-hazám!
Közel vagy? Messze? Még talány,
de egyszer újra itt leszel
a Szépség énekeivel!