Nagy Rebeka Eszter

Álom

Mikor az álom szebb, mint a valóság,
De tudjuk, az élet csupa aljasság.
Mikor a sötét nappalok után jönnek a világos éjszakák,
És az üres szobát az álmok behálózzák.

Hirtelen már nem is olyan üres,
Beragyogja az égbolt a csillagos, tüzes.
Ketten ültünk e csodás látvány alatt,
S egy hullócsillag felettünk elhaladt.

Mit kívántunk, soha el nem mondhatom,
Ha teljesül, majd megoszthatom.
De valóra az nem válik,
Ketten sosem jutunk el a boldogságig.

Mégis oly fájdalmas érzés,
Ezek szerint a szeretet nagy kérés.
Szemedben fölfedezett galaxisban elvesztem,
De gyengeségem makacsul elrejtem.

Érzem s hallom szíved ritmusát,
Utánozni próbálja enyém kellemes zaját.
Elérhető vagy, mégis oly elérhetetlen,
Boldog helyett nem vagyok más, csak elégedetlen.

Pedig veled lenni, ez volt minden vágyam,
És még így, álmomban is fáztam.
Mintha ereimben nem folyt volna több vér,
Eljött szívembe a fagyos tél.

Mit megérteni nem tudtam,
Hogy lehet ilyen augusztusban.
De te megértetted beteges remegésem okát,
Egy lány furcsa lelkiállapotát.

S hajamba túrtál még utoljára,
Fejemben annyi kérdést hátrahagyva.
S otthagytál búcsú nélkül,
Én pedig felkeltem végül.

Nem maradt nekem más, csak az álom,
És a kívánság, mi egyszer beteljesül, hisz kivárom.
Emellett minden este meghalok majd,
Hogy halljam újra szívedben a zajt.