Deák Móni

Sérült angyal

Ki újjászületett...

Csak várt...
Csöndesen lépkedve az elnyelő sötétben,
Lábujjhegyen járt, nehogy észrevegyék...
Egy lépés előre, majd kettőt billent hátra,
Mert hátrahúzta megsebesült szárnya.
Nem akart hátranézni, de akaratlanul vissza-visszanézett,
Nincs-e valaki a nyomában, nincs-e olyan, kitől félhet.
Rájött, hogy mögötte, az elnyúló sötétség rabjában
Rengeteg kártevő pillanat van a múltjában.
Megváltoztatni lehetetlen, elfogadni nehéz,
S ekkor a lábára lenéz...
Sarkán a bőr megkopott, kemény, kérges a talpa,
Hosszú útjait már lábbeli nélkül hajtja...
Leszegett fejjel sétál, szótlanul, süketen, némán,
Egy kavicsban felbukva egyszer csak félreáll.
Leül. Elfáradt. Nem akar tovább menni,
Úgy érzi, nem megy, nem tud már mit tenni.
Térdét átkarolva lehajtja rá fejét,
Nem bírja már az élet terhét.
Ekkor szél jön süvítve, ordítva, hatalmas!
Rázúdítja minden erejét a szárnyaszegett angyalra.  
Megtörli könnyeit, s feláll a földről, elindul.
Nem bír ülve maradni, a szél nem csitul.
Tovább biceg, egy apró kis reménnyel a szívében,
Az, hogy van még szíve, még neki is hihetetlen.
Vérző szárnyait próbálja magához szorítani,
Hogy léptei miatt ne legyenek oly nagy fájdalmai.
Megtorpan. Valaki áll előtte. De nem mer felnézni.
Nem tudja, hogy meg fogja-e valaki igézni...
Vagy csak egy újabb gyilkos van vele szemben?
Ki eljött, hogy kivegye szívét úgy, hogy szeme sem rebben?
Egy kéz nyúl felé, álla alá támasztja mutatóujját,
Lassan próbálja maga felé fordítani az angyal arcát.
S bár próbál ellenállni, nem tud, lehetetlen...
A ragyogó lény felé fordul tekintete.  
A lénynek ragyog a szeme, szíve láthatóan dobog,
Forró szeretet árad belőle, szinte már lobog.
Megolvasztja angyalunk fagyos, rettenetes szívét,
Begyógyítja rajta millió-millió sebét.
A háta mögé kerülve magához szorítja sérült szárnyait,
Letisztítja róla vérrel átitatott árnyait.
S szárnya újra teljesen kinyílik,
Ezt a sok gyönyörűséget viszonozni illik.
Felé fordul angyalunk, már nincs könny a szemében,
Nyíltan s boldogan néz szemébe, újra tele reménnyel.
Két karját átfonja a lény válla felett, mélyen a lelkébe néz,
Rájön, hogy aki előtte áll, nem keserű... édes, mint a méz...
Hálás, amiért kiszabadította saját lelke börtönéből,
Bármennyit képes lenne adni neki öröméből.
Ajkát pásztázva issza a szavait, melyek végre igazak,
És egybeforrnak egy csókkal a csillagos ég alatt...