Amirov Dávid

Füstös álom

Füstöt fújva látom néha még az arcod,
holdfénnyel világítja meg a messzi ég,
de a gyertyafény az éjszakában majdhogy
lágy parázzsal jelzi, menni kész.

És ha szél támad fel, arcomba vágja
síró fáknak narancsfényű levelét,
én csak egymagamban állok, és lelkem rázza,
sikító szívem senkinek sem menedék.

Talán majd ha újra egy testté leszünk,
mint a partról nézve a tenger és az ég,
talán akkor soha el nem veszünk,
de az idő tudja, ez csak átmeneti lét.

A füst is elszáll karikáknak tengerén,
hiába csügged ráncos arcomon a remény,
hiszen ez csak majdnem volt feledés,
ragyogó szemmel senki sem néz felém...